Tudja hogyan nyújthat lelki elsősegélyt? – II. rész

• Jelentősen enyhítheti a balesetek hosszú távú pszichológiai következményeit a helyszínen megkezdett lelki elsősegélynyújtás.
• Miről ismerhető fel, ha hozzátartozónk, barátunk, kollégánk még nem dolgozta fel az átélt borzalmakat, még nem lépett tovább?
• Mikor kezdjünk el gyanakodni, hogy poszttraumás stressz-szindrómában szenvedünk, mik a leggyakoribb figyelmeztető jelek?
• Aki átélt már egy súlyos közlekedési traumát megfontoltan nézze/olvassa a média ilyen témájú tudósításait, mert stresszt okozhatnak.

Csomós István alezredessel, klinikai szakpszichológussal, a Terrorelhárítási Központ osztályvezetőjével az előző részben arról beszélgettünk milyen lelki sérüléseket okozhatnak a közlekedési balesetek. Kiket érint meg jobban a baleset okozta trauma: a vétkes vagy a vétlen sofőrt? Miképpen hat a tanúkra és azokra, akik csak a sajtóból értesülnek a tragédiáról? Milyen következtetés vonható le abból, ha egy baleset után az egyik fél elmenekül a helyszínről? És miképpen befolyásolják a sofőrök gépjármű-vezetési gyakorlatát az átélt traumák?

A beszélgetés folyatásában arról lesz szó:

• Hogyan viselkedjünk a baleset után? Mit tegyünk és mit ne?
• Mit jelent a „Pszichológiai elsősegély” fogalma? Ki nyújthatja azt kinek, és hogyan kell csinálni?
• Veszélyezteti-e a nálunk jobbára csak a háborús filmekből ismert poszttraumás stressz a közlekedési balesetek résztvevőit?
• Miről ismerheti fel a család, a barátok, a munkahelyen a kollégák, ha hozzátartozójuk, ismerősük még nem dolgozta fel a baleset okozta traumát?

Mit tegyünk és mit ne tegyünk egy baleset után a helyszínen? Mit tanácsol a pszichológus?

E tekintetben a KRESZ egyértelmű iránymutatást ad. Mindenekelőtt tartsunk önvizsgálatot, hogy mi magunk nem sérültünk-e meg, nem tartózkodunk-e olyan helyen, ahol közvetlen élet- vagy balesetveszélynek vagyunk kitéve. Külön-külön mindkettő fontos. Olykor a sokk hatására nem érzékelünk még súlyos sérüléseket sem. Ha velünk minden rendben van, nézzünk körül, kell-e bárkinek is segítséget nyújtanunk. Ha tudunk, segítsünk kiszállni a sérült autókból azoknak, akik maguktól nem képesek elhagyni a járművet és a lehetőségekhez képest helyezzük őket biztonságba. A KRESZ mindenkit a tőle elvárható segítségnyújtásra kötelez. [Fontos! Nemcsak a balesetben érintetteket, hanem az éppen csak véletlen arra járókat is. Őket is felelősségre vonhatják, ha segítségnyújtás nélkül továbbsétálnak vagy csak bámészkodnak, fotóznak, de nem tesznek semmit! – a szerző megjegyzése.]

A tőle elvárható segítség fogalmába értelemszerűen bele kell férnie, hogy aki csak tudja, hívja a 112-őt. Erre még egy nagyobbacska gyermek is képes. Az már az egyén képességétől, felkészültségétől, lélekjelenlététől függ, hogy képes-e újraéleszteni (a mentőszolgálat diszpécserei ebben telefonos segítséget nyújtanak, amíg a kollégáik a helyszínre nem érnek).

Mindemellett aki teheti kezdje meg a pszichológiai elsősegélynyújtást! Kevés szó esik róla közlekedési balesetek kapcsán, pedig rendkívül fontos lenne, hogy minél hamarabb, ha lehet már a helyszínen megkezdődjön a lelki segítségnyújtás. Ez jelentősen enyhítheti a később súlyos trauma kialakulásának lehetőségét.

Arról nagyjából mindenkinek van fogalma, mit jelent az elsősegélynyújtás – mármint fizikai értelemben. Újraélesztés, vérzés-elállítás, törött végtagok rögzítése, sebkötözés és a többi. De hogyan kell pszichikai elsősegélyt nyújtani? És főleg kinek?

Ha azt látjuk, hogy valaki a helyszínen téblábol – és ezt most tessék a szó szoros értelmében venni –, fel-alá járkál, láthatóan nincs tudatában annak, hogy hol van, valószínűleg segítségre szorul. Különösen akkor, ha közben balesetveszélynek teszi ki önmagát. Ez utóbbi esetben vezessük biztonságos helyre, megértően, udvariasan, de határozottan. Fogjuk meg a kezét, a karját és vezessük biztonságos helyre.

Gyakoribb, hogy azt látjuk, valaki magába roskadva ül, vagy áll és néz a semmibe. Szólítsuk meg, közöljük vele, hogy oda fogunk menni hozzá, segíteni szeretnénk. Kérdezzünk rá azonnal, hogy miben tudunk segíteni!

Külön mondani kell, hogy „oda fogok menni önhöz”?

Feltétlen. Aki csak áll és néz a semmibe, nincs jelen. Úgymond: nagyon maga alatt van. Ilyenkor nem tudhatjuk hogyan reagál, ha hirtelen fejben visszatér a jelenbe és egyszer csak ott áll mellette valaki egészen közel hozzá! Folyamatosan figyeljük a reakcióit, ha ingerült vagy csak elutasító, lépjünk kicsit vissza, de ne menjük túl messzire tőle és folyamatosan tartsuk szemmel.

Laikusként miféle lelki segélyt nyújthatok egy olyan valakinek, akiről semmit nem tudok?

Nem kell ismerni, nem kell terápiába fogni. Ilyenkor kizárólag az illető lehetséges szükségleteire kell koncentrálni, azokat kell kielégíteni, amennyire lehetséges. Ne foglalkozzunk ott és akkor a balesettel, ne kezdjünk szörnyülködni, sajnálkozni. Ne faggassa a balesetről, a családjáról, hogy kik várják otthon, ne akarja kihallgatni. Csak a pillanatnyi szükségleteire fókuszáljon. Kérdezze meg, hogy kér-e vizet, zsebkendőt? Értesítsen-e valakit a történtekről? Közben folyamatosan tudatosítsa benne, hogy már úton van a segítség, hogy már túl van a dolgon. Fontos, hogy az illető érezze, hogy nincs egyedül, van kihez fordulnia, nem egyedül kell várakoznia. Ne sürgesse! Ne akarjon azonnal válaszokat kapni, főleg ne olyan kérdésekre, amik nem tartoznak önre. Ha reagál és válaszol a szükségleteivel kapcsolatos felvetésekre, és ebből kialakul egyfajta kommunikáció, már sokat tett a trauma későbbi káros hatásainak az enyhítéséért.  Jó eséllyel a segítségére volt annak az embernek, hogy mielőbb visszatérjen a régi életéhez. Végül is ez lenne a cél!

Amennyiben egy rokonunkról, barátunkról, kollégánkról van szó, akivel naponta találkozunk, mit tegyünk, hogy minél hamarabb feldolgozhassa az őt ért traumát?

Kezdjük azzal, hogy mit ne tegyünk! Ne sürgessük! Mindenki a maga tempójában dolgozza fel a történteket. Sokszor egy nagyobb trauma után az érintettek számára már az is komoly nehézséget okoz, hogy megfogalmazzák a problémájukat. Nem tud beszélni róla. Ha viszont már képes rá, hallgassuk meg. Ne minősítsük a történteket, ne kezdjük el megmagyarázni, hogy mit kellett volna ott és akkor tennie, és végképp ne hozzunk suta példákat, hogy hasonló esetben mások miként járnak el, mert ezek nem segítenek. Sőt, akár kontraproduktívak is lehetnek. Hallgassuk végig ítélkezés nélkül a mondandóját, sokszor azzal, hogy kibeszéli magából a történteket, pont kerülhet a dolog végére. Helyére tette magában a dolgokat.

Mit tegyünk, ha nem akar beszélni róla, és még csak azt sem tudjuk, hogy nem képes rá vagy nem akarja másokkal megosztani a gondolatait?

Sokat segíthet, ha elkezdjük visszatükrözni, amit látunk rajta. Szótlan vagy mostanában? Szomorúnak tűnsz? Mi történt? Mi foglalkoztat? Mitől vagy ennyire lehangolt? Ne bombázzuk kérdésekkel. Egyszerre csak egyet, aztán várjuk meg a reakcióját. Előbb-utóbb elhangzik majd az a kérdés, ami megszólítja, amitől beszélni kezd. Sok türelem kell ehhez a környezet részéről.

Természetesen kezdettől ott a kézenfekvő megoldás, hogy kérjük szakember segítségét. Ez persze nem olyan egyszerű, ha másokról van szó, őket nem cipelhetjük el a pszichológushoz akaratuk ellenére. Felvetni azonban felvethetjük. Nem egyszer megesett már, hogy a traumát átélt személy magától nem ment volna el a szakemberhez, ám amikor megerősítést kapott, hogy mások is ezt tennék a helyében, elment.

Miről ismerheti fel egy laikus, hogy a hozzátartozója, barátja, kollégája még nem dolgozta fel a traumát?

Számos apró jel utalhat erre. A legtriviálisabb, hogy hétköznapi zajokra megriad, pánikba esik. Egy ablaktörés, egy nagy csattanás – bármi is okozza azt –, egy vészfékező autó keltette zaj vagy egy gépjármű dudaszó, bármi lehet, ami kivált ilyen reakciót. Ha láthatóan feltörnek benne a baleset képei, utalhat rá, hogy a baleset során átélteket látja. Egy olyan ember számára, aki még csak hasonlókat sem élt át, ezek nem normális dolgok, sokkal inkább ijesztőek. Azonban aki megélt és túlélt egy karambolt, annak ezek a zajok a tragédia emlékét idézik fel. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy még nem lépett rajta túl, még nem kerültek helyükre a dolgok a fejében, még mindig benne él a tragédiában.

Családon belül tapasztalhatják, hogy a korábban jó alvó férj/feleség álmatlanságtól szenved, csak forgolódik. Vagy, ha végig is alussza az éjszakát, reggel kimerülten ébred, napközben hamar elfárad és egész nap szótlan, fáradt. Sajnos az is előfordulhat, hogy a baleset előtt alkoholt csak mértékkel vagy egyáltalán nem fogyasztók inni kezdenek és ennek látható jelei is vannak rajtuk és a lakásban egyaránt.

Sokan úgy vélik, „a kutyaharapást szőrével” elvet kell követni itt is. Be kell ülni az autóba és végig kell hajtani párszor azon az úton, ahol a baleset történt.

Ha a traumát elszenvedő autóvezető már olyan állapotban van, hogy képes erre, ez is lehetséges, de fontos, hogy eleinte ez ne egyedül történjen. És csak akkor tegye meg, ha ezt ő maga akarja. Amennyiben a gondolatai még a baleset körül forognak, még nem dolgozta fel a történteket, akkor viszont nem érdemes ezzel próbálkozni – de ezt az érintettek akkor maguk sem akarják.

Semmiképpen nem szabad azonban erőltetni, hogy a balesetet szenvedett sofőr mielőbb üljön autóba. Ahogy másoknál sem, akik vétlen vezetőként, utasként vagy akárcsak tanúként is részesei voltak egy közlekedési balesetnek és még a hatása alatt állnak. Ha még nem akarnak vezetni, de még csak utasként sem szeretnének autóba ülni, nem szabad erőltetni.

Számos oka lehet az efféle elkerülő magatartásnak, ami egyébként tipikusnak is mondható balesetek után. Az elszenvedett trauma hatására félelem lesz úrrá a sofőrökön, hogy az a borzalom, amit ott és akkor (a balesetben) átéltek, bármikor megismétlődhet. Ők maguk azonban ezt nem mindig képesek ezt ilyen pontosan megfogalmazni, egyszerűen csak „nem akarnak még vezetni”, autóba ülni. Ha ez az állapot hetekig, hónapokig fennáll, érdemes szakemberhez fordulni, aki segíti a traumatizált sofőrt, hogy ami benne zajlik, az egy nem normális helyzetre adott válaszreakció. Rávilágít, hogy ami történt, már megtörtént, vége van, de fontos a lelki hatások feldolgozása.

Akkor sem, ha még tart a szabálysértési vagy éppen büntetőeljárás?

Az eljárás tőle és az érzéseitől függetlenül megy a maga útján. Fontosabb, hogy tudjuk: megvannak az önsegítésnek is a maga a határai. Ha valaki tartósan nem tud egyedül visszatérni a régi életéhez, szerintem mindenképpen forduljon orvoshoz. Először a háziorvosához, aztán majd ő javasolja, hogy szükséges-e másfajta szakembert felkeresnie – például pszichológust, pszichiátert.

Mit kockáztatnak azok, akik úgy gondolják, a gyengeség jele egy közlekedési baleset miatt orvoshoz, pláne pszichológushoz fordulni? Akik az „Erős vagyok, túlteszem én magam ezen egyedül is” elvet vallják?

Sajnos sokan gondolkodnak így, aztán olykor csak hónapok, de nem ritkán évek múlva kiderül, hogy tévedtek. Beköszön náluk a poszttraumás stressz (PTSD). A poszttraumás stressz tüneteit először a háborúkból visszatért katonáknál diagnosztizálták. Ma már tudjuk, hogy a PTSD kialakulásához nem kell fegyveres konfliktusban részt venni. Bárki megtapasztalhatta ezt, aki valaha is súlyos fizikai vagy érzelmi veszélynek volt kitéve. Balesetet szenvedett, megtámadták, természeti katasztrófát, személyes tragédiát élt túl. Igen magas az előfordulási gyakorisága, az esetek nagyjából felében bekövetkezik a PTSD. Egy időben lefolytatott prevenciós beszélgetés segíthet megelőzni, hogy súlyos és hosszú távon ható kárt okozzon.

A PTSD-nek jól meghatározott gondolati mintái, fizikai és érzelmi tünetei vannak. PTSD-re utal, ha a valaki(nek):

• gyakran és hosszan ismétlődő gondolatai támadnak a traumával kapcsolatosan;
• rendszeresen újraéli azt a történetet, amelyben a traumatikus élmény érte;
• az érzelmek és a cselekedetek tompák;
• gyakran és könnyen megijed (akár egy földre hulló kulcscsomótól is pánikba esik);
• nem érti saját érzéseit, cselekedeteit, úgy érzi magát, mint ha elszakadt volna a saját testétől és a világ többi részétől, a valóságtól;
• alvási problémák, beleértve az alvászavart vagy a felesleges sok alvást.

Mindezeket érezheti maga az érintett és kimondathatja vele egy pszichológus. Mik azok a jelek, amelyeket a környezetében élők is észlelhetnek és amik poszttraumás stresszre utalnak?

Ha valaki átalussza az éjszakát és másnap mégis fáradt, hamar kimerül, azt a vele élők érzékelhetik, ha figyelnek rá. Árulkodó jel lehet – az érintett és a környezete számára egyaránt –, ha valaki a baleset után olyasmitől is idegessé válik, amitől korábban nem volt az. Korábban voltak céljai, de a trauma óta közönyössé válik irántuk, nem beszél róluk, ha már belekezdett valamibe, abbahagyta. Figyelmeztető jel lehet az is, ha egy tévében bemutatott baleset képei is felzaklatják, intenzív reakciókat váltanak ki nála – bármi legyen is az.

Fontos tudni, hogy ezek a reakciók általában késleltetve jelentkeznek, hatásukat azonban folyamatosan kifejtik. És nemcsak pszichés zavarokat, megbetegedést okozhatnak, hanem fizikai értelemben is megbetegíthetik az embert.

A legtöbben mégiscsak a médián keresztül találkoznak a balesetekkel és azok következményeivel. Őket traumatizálhatja a média?

Jogos a kérdés! A válaszom az, hogy igen! A tévében látottak lehetnek olyan erős hatással a nézőre, mint a szemtanúkra a helyszínen. Főleg, ha a médium célja kifejezetten a nézők sokkolása.

Mint az összes többi kérdésre adott válaszomnál, itt is érvényes az a szabály, hogy nem vagyunk egyformák, mindenki másképp dolgozza fel a különböző élményeit és mindenkinek más-más idő kell hozzá. Lehetnek olyan nézők, akik egy sokkoló riport után másnap nem mernek autóba ülni, és persze olyanok is, akik másnapra elfelejtik az egészet.

Nem szeretném ezzel azt sugallni, hogy a balesetekről szóló tudósítások károsak, mert stresszelik a nézőt. Szükség van jól felépített korrekt riportokra. Már csak azért is, mert stressznek is van két nagy típusa: a distressz, a káros stressz, ami feszültté tesz, és mindazokat a pszichés bajokat okozza, amikről korábban beszéltem. És van az eustressz (eufória stressz), ami cselekvésre ösztönöz, lelkesít, fokozza a teljesítőképességet.

Klinikai szakpszichológusként az olyan riportoknak lennék a híve, amelyek bemutatják a drámát, a tragédiát, de egyben azt is, hogy ilyen sajnos bárkivel megtörténhet, és akivel most esett meg, nincs egyedül.

Ez persze egy ideális állapot egy pszichológus szemével. A világ többnyire nem ilyen, nem így működik. Ezért mindenkinek a maga felelőssége, hogy milyen híreket fogyaszt. Ha valaki tudja magáról, hogy a balesetekről szóló tudósítások fájdalmas sebeket tépnek fel a lelkében, ne nézze az ilyen tudósításokat. Egyszersmind gondolkodjon el, hogy miért van ez így, és ha rendszeresen sebeket tépnek fel a híradó baleseti tudósításai, forduljon szakemberhez. Sohasem késő.

F.Gy.A.