Túlszabályozzuk a közlekedést?

• Vívmány vagy nyűg a forgalom szabályozása? A vita azóta folyik, amióta 1911-ben felfestették az első felezővonalat az USA-ban.
• Az a fontos, hogy minél több autó elférjen az utakon, vagy hogy kevesebb legyen a baleset?
• Az igazán jó vezető nem a szabálykönyvhöz ragaszkodik, hanem a többi közlekedőre figyel.

A kerékpárosokat nap mint nap éri baleset az Egyesült Államok útjain is. De van köztük valaki, akit nem autó, hanem egy hajó (!) ütött el. Pontosabban: egy kisteherautó vontatta hajó, a kora reggeli órákban, a csendes floridai lakónegyed egyik utcájában. A gépkocsi sofőrje ugyan megpróbálta megtartani a kétkerekűeknek járó oldaltávolságot, amelyet a szabály előír, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elkerülje a kerékpáros fellökését.

A bringás azonban azt mondta, hogy nem hibáztatja teljes mértékben a sofőrt, hiszen az egy másik szabályt tartott be azzal, hogy a sávján belül maradt, nem lépte át a dupla felezővonalat az út közepén – annak ellenére, hogy nem volt szembejövő járműforgalom. A pórul járt kerékpáros kijelentette: „Nem az autóst, a felezővonalat hibáztatom!”

A bringás ugyanis nem egy ismeretlen kerekező volt, hanem maga Ian Lockwood, aki a fenntartható közlekedés országosan elismert szakértője az Egyesült Államokban. Mióta a legelső felezővonal 1911-ben megjelent egy michigani úton, sokan megkérdőjelezik, hogy az USA közlekedési hálózatát irányító tervezési elvek valóban a közlekedésbiztonságot szolgálják-e? Ez a vita különösen hevessé vált az Egységes Forgalomirányító Eszközök Kézikönyvének (MUTCD) 1935-ös bevezetésével. Lockwood némiképp meghökkentő álláspontja szerint a közlekedési táblák, jelzések és felfestések nem azért vannak, hogy biztonságosabbá tegyék útjainkat. Valódi céljuk, hogy növeljék az utak áteresztő képességét. Lassabb sebességnél egyszerűen nem lenne szükségünk ezekre.

Nem az amerikai tervezési kézikönyv az egyetlen, amely kritikát váltott ki. Az útburkolati jelek hagyományos megközelítésének talán legjelentősebb kritikusa Hans Monderman volt, egy holland közlekedésmérnök, a Shared Space (megosztott tér) mozgalom alapítója, aki a 60-as, 70-es években azt tanácsolta Európa és Ausztrália biztonsági kihívásokkal szembesülő közösségeinek, hogy távolítsák el a közlekedési lámpákat, a sávokat, sőt még a gyalogos átkelőhelyeket is. A krónikák szerint a németországi Bohmte kisvárosában megszűntek az autóbalesetek, miután megfogadták Monderman tanácsát, és szinte teljesen eltávolították utcáikról a jelzéseket és táblákat. De kevésbé drasztikus beavatkozások is érzékelhető eredményeket hoztak. 2016-ban a londoni közlekedési mérnökök eltávolították a felező vonalakat több városi útról, ennek eredményeként a forgalom sebessége, és ezzel párhuzamosan a balesetek száma is csökkent.

A Shared Space hívei szerint azért működnek ezek a megközelítések, mert az autósok ösztönösen óvatosabban vezetnek, ha kevésbé érzik magukat, pozíciójukat védettnek. Inkább lassítanak, felkészülnek a hirtelen veszélyekre, és jobban támaszkodnak a szemkontaktusra és a kézjelekre. Kommunikálnak a többi úthasználóval, figyelembe veszik a szándékaikat.

Összehasonlításként érdemes megfigyelni a dél-európai közlekedési gyakorlatot. Szicíliában vagy Nápolyban a külső szemlélő számára gyakran kaotikus a közlekedés. A káoszban azonban van egy rendező elv, amely úgy szól, hogy „mindenki megtalálja a rést”. Erre példaként hadd hozzam saját élményemet, az eset egy nagy forgalmú, sok sávos nápolyi lámpás kereszteződésben történt. Két észak-európai nyugdíjas a zebrán ragadt, miközben pirosra váltott a lámpa. Az autók és robogók áradata azonnal megindult, de nem taposták el a gyalogosokat. Szépen kikerülgették őket, méghozzá úgy, hogy a forgalom folyamatos áramlása eközben egy pillanatra sem akadt meg. Bizonyára kevesen lennének, akik cserélnének a kiszolgáltatott helyzetben lévő, kezüket megadóan magasra emelő idős emberekkel. De mennyivel biztonságosabb volt a helyzetük, mint azoké, akiket a zebrán, szabad jelzésen áthaladva kugligolyóként taposott el egy gépkocsi, amelyik nem vette figyelembe sem a gyalogátkelőt, sem a tilos jelzést, sem az emberiesség legalapvetőbb parancsát – csupán azért, mert nem figyelt oda arra, amit éppen csinált.

De vajon tényleg vissza lehet-e térni a felező vonal, a jobbkéz-szabály, a stop tábla és zebra előtti korszakba? Hiszen száz évvel ezelőtt a járművek száma a mainak töredéke volt csak.

Azt talán mégis érdemes megfontolni, hogy egy-egy veszélyesebb helyzetben ne csak azt mérlegeljük, hogy a rendőr, netalán a bíróság melyikünknek ad majd igazat, de azt is, mekkora az esélye, hogy a jogosan nekünk járó előnyt valóban megadja-e közlekedő partnerünk.

Mert, ahogy a régi bölcsesség mondja, a temetők tele vannak olyan sofőrökkel, akik úgy gondolták, hogy nekik van igazuk.

N.V.