Vétlenek?

„… gépjárművével tisztázatlan körülmények között lesodródott az útról és egy út szélén álló autóba rohant. A balesetet okozó jármű utasai, köztük két gyermek, nem használták a biztonsági övet, az egyik gyermek emiatt kirepült az autóból és a helyszínen életét vesztette.”

„… a balesetet okozó autó ismeretlen okból áttért a menetirány szerinti bal oldalra, ahol a vele szemben szabályosan közlekedő járművel összeütközött. A vétlen gépkocsi valamennyi utasát súlyos sérülésekkel szállították kórházba.”

Naponta olvasni hasonló híreket a különböző hírportálokon. Első látásra egyszerű esetek mind: Az egyik szereplő hibázott, ha más nyilvánvalóbb magyarázat nincs, „nem az út, a látási vagy az időjárási viszonyoknak megfelelően vezette gépjárművét”. A többiek a vétlen közlekedők.

Ez a fordulat majd’ minden helyzetre alkalmazható, és többnyire helytálló. Ugyanis, ha lassabban (az adott útviszonyoknak megfelelő sebességgel) hajtott volna a sofőr, nyilván nem sodródott volna le az útról, nem történik baleset. Bizonyított tehát, hogy nem az út- és látási viszonyoknak megfelelően közlekedett.

Persze az mindig csak utólag derül ki, hogy az adott autó és autóvezető esetében mekkora is lett volna az út- és látási viszonyoknak megfelelő sebesség. Bár utólag is csak azt lehet megmondani, hogy „a baleset előtt az ott és akkor neki megfelelő sebességnél gyorsabban hajtott”.

Valóban ilyen egyszerű lenne? Biztosak lehetünk abban, hogy minden balesetnek van egy okozója, aki felelősségre vonható és egy vagy több vétlen áldozata, akik nem tehetnek semmitől?

Nem!

Ha visszaemlékszünk a híres-hírhedt Dózsa György úti esetre (melynek egyik felelőse, M. Richárd a napokban hunyt el) láthatjuk: egy balesetnek lehet több felelőse és megtörténhet, hogy senki nem vétlen. A közlekedési jogban létezik a bűnös-bűnös szereposztás, sőt meglehetősen gyakori. Az egyik ittasan vezetett, a másik pedig túl gyorsan hajtott. Az egyik autós nem adott elsőbbséget a megengedettnél jóval gyorsabban közlekedő másiknak, akinek pedig elsőbbsége volt.

Hajlamosak vagyunk persze az ilyen eseteket aszerint megítélni, hogy szerintünk melyik fél volt a „nagyobb szabálysértő”, ki követte el az eredendő bűnt. Tipikusnak mondható eset, amikor a balra szabályosan kanyarodó (a Dózsa György úton balra kanyarodó Citroën vezetője nem volt az) összeütközik a szemből a megengedettnél kétszer-háromszor gyorsabban érkező járművel. Nem könnyű elfogadni az amúgy következetes bírói gyakorlatot, melyben mindkét felet elmarasztalják – már, ha túlélik a karambolt. Az egyiket gyorshajtásért, a másikat az elsőbbség meg nem adásáért.

A Legfelsőbb Bíróság 6/1998 jogegységi határozata kimondja: A közúti közlekedés szabályai szerint elsőbbségadásra kötelezett általában akkor is felelősséggel tartozik az elsőbbségadási szabályok megszegéséért, ha az elsőbbségre jogosult a megengedett sebességet túllépte. Kizárhatja a felelősségét, ha az elsőbbségadási kötelezettsége szempontjából jelentős körülményeket az elsőbbségre jogosult szabályszegése következtében nem észlelhette, vagy ha e körülményekre nézve az elsőbbségre jogosult megtévesztette.
A fentiekkel egyidőben azt is kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy a KRESZ szabályai egyformán fontosak és betartandóak. Nincs olyan, ami bocsánatos bűn lenne és olyan sincs ami alapból főbenjáró véteknek számítana.
Ez persze csak elmélet, a gyakorlatban ugyanis van, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a különböző szabályok megsértéséért más-más büntetés jár. De akkor is: ez a joggyakorlat.

Mindez azonban még mindig csak az érem egyik oldala. Arról ugyanis már kevesebb szó esik és jellemzően nem is vizsgálják csak kivételes esetekben, hogy vajon hány balesetben játszott szerepet (és milyen szerepet játszott) az, amit sértette közrehatásnak szokás nevezni? Hány baleset lett volna megelőzhető annak ellenére is, hogy valaki súlyosan szabályt sértett vagy bűnösen felelőtlen volt? Nem beszélve arról, hogy vajon hány baleset kimenetelét lehetett volna csökkenteni pusztán azzal, hogy a vétlen szereplők segítőkészebbek, körültekintőbbek, aktívabbak.

Számtalan videofelvételt töltenek fel a világhálóra durván szabálysértő közlekedőkről. Veszélyesen előző száguldozókról, mások előtt a féktávolságuk határán ki- és bekanyarodókról és hasonlókról. Hatalmas nézettségük van ezeknek a videóknak. Nyilván lehetnek olyanok is, akik azért nézik ezeket a filmeket, hogy bátorságot gyűjtsenek, mert egyszer majd ők is ki akarják próbálni azt a veszélyesen vagány manővert, vagy mert irigylik a száguldozó autóját, bátorságát, vezetési tudását. Azonban a többség a videókhoz írt kommentekből kiindulva felháborítónak és roppant veszélyesnek tartja, amit tesznek. Majd továbblépnek a következő felvételre.

Érdemes azonban olykor más megközelítésből újra megnézni ezeket a felvételeket és végiggondolni: mit tettek a vétlen szereplők a baleset elkerülése vagy a következményeinek az enyhítése érdekében! Lassítottak-e, lehúzódtak-e kellőképpen az útról annak érdekében, hogy a szabálytalan előzésben lévő szembejövőnek teret adjanak a manőver befejezéséhez? Lassítottak-e, hogy a másik kikanyarodhasson a főútra, vagy úgy voltak vele, majd felháborodunk, ha már vészfékezéssel elkerültük az ütközést? (Sajnos vannak ilyen autósok, nem is kevesen.) Tehettek volna egyáltalán bármi mást, mint ami a felvételen látszik?

Ha már megtörténik egy baleset, mindenki elsősorban a felelőst keresi, nemigen vizsgálja senki, hogy a vétlen fél, ha jogilag nem is felelős a történtekért, tehetett volna-e mást vagy többet annak elkerüléséért, következményeinek a csökkentéséért. Vagy úgy volt vele, hogy ő mindent szabályosan csinált, nem ment gyorsan, nem hajtott át a szembejövők oldalára, nem hajtott végre egyetlen olyan menővert sem, amivel magát vagy másokat veszélyeztetett volna, az ő felelőssége itt véget ér, a többi, ami történt már nem az ő gondja.

Sokak szemében már a kérdésfelvetés is áldozathibáztatás. Pedig nem az. Sokkal inkább figyelemfelhívás: sokszor nem elég betartani a szabályokat, ha mások hibáznak arra reagálni kell, mégpedig azonnal és határozottan!

Érdemes lenne pedig végignézni ebből a megközelítésből is a balesetekről készült  felvételeket. Nem azért, hogy felelőssé tegyük a vétlen sofőrt, amiért bár láthatta (de legalábbis láthatta volna), hiszen mi is látjuk a felvételen, hogy a szemből érkező másodpercek óta félig az ő sávjában autózik, mégsem húzódik le, nem lassít, legalábbis a féklámpája fel sem villan.

Könnyű persze ilyenkor a dolgunk. Már tudjuk, hogy mi fog történni, látjuk, hogy a film elején még veszélytelennek tűnő szituáció hová fajul. Tudjuk, hogy a sofőrnek azzal, amit tett vagy amit nem tett, nem sikerült elkerülnie a balesetet, de még csak csökkenteni sem a kár és sérülések mértékét. Akár még azt is, hogy mit kellett volna figyelnie a vétlen autó vezetőjének.

Tudjuk, minek kellett volna nagyobb jelentőséget tulajdonítania ahhoz, hogy elkerülje a balesetet. Tudjuk mit nem tett. És persze sok mindent nem tudunk, amik befolyásolhatták a döntését. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy ott és akkor annak a vétlen sofőrnek nem volt lehetősége újranézni a felvételt, újragondolni az események fényében, hogy mi tegyen és mit ne.

Legalábbis ezt gondoljuk a fotel kényelméből.

Sok közlekedési balesetet látott és vizsgált rendőrök is úgy gondolják: a balesetek nem kis hányada megelőzhető lenne, de ha nem is, a legtöbbnek mindenképpen jelentősen mérsékelni lehetne a következményeit, ha a vétlen sofőrök többet tennének a tragédia megelőzése, a veszélyes helyzet mérséklése érdekében. Ha arra is gondolnának, hogy igen gyakran bizony a nem-cselekvésnek is ára van. Jó esetben csak sokba kerül, rosszabb eseteben azonban nagyon fáj – még rosszabb esetben nem fáj már soha többé –, ha nem taposunk erősebben a fékre, nem rántjuk félre a kormányt.

Jobb mások példáján tanulni. Ha már végignézhetünk egy sor közlekedési balesetet a világhálón, használjuk ki ezt arra, hogy megfigyeljük mások milyen helyzetekben jártak pórul és próbáljuk végiggondolni, hogy miért! Ki mit tehetett volna a tragédia megelőzése, a baleset súlyosságának csökkentése érdekében, és vajon miért nem azt tette? Ha csak egy kicsit bele is éljük magunkat az érintettek helyzetébe (valamennyiükébe), egy idő után úgy rögzül az eset a tudatunkban, mintha csak velünk történt volna. Mintha mi is ott lettünk volna. Mintha nekünk kellett volna másképp reagálni.

Ki tudja, ha mi magunk kerülünk majd egy hasonló helyzetbe, talán mi másképp, jobban reagálunk. Talán sikerül elkerülni a balesetet, vagy legalább olcsóbban megúszni, mint azoknak, akiknek a példáján okultunk, pusztán azért, mert nem maradtunk egyszerű vétlen áldozatok.

F.Gy.A.