Kalifornia – közlekedési szempontból II. rész

Az elmúlt hetekben Kaliforniában jártam, és bár az utam szigorúan magánjellegű volt, gyakorlatilag egy pillanatra sem tudtam hátra hagyni a közlekedésbiztonsággal foglalkozó énemet. Nem is lett volna könnyű egy olyan ország olyan államában, ahol az autóval való közlekedés elemi szükséglet, az emberek még a sarki közértbe is autóval járnak. Más kérdés, hogy itt a sarki közért fogalma egy kicsit mást jelent, mint nálunk, nemcsak annak tartalmi jelentése, hanem távolsága miatt is. Amire azt mondják, hogy két sarokra van, már érdemes is kocsiba ülni. Természetesen rengeteg tapasztalattal gazdagodtam a kint töltött két hétben, akár kulturális, akár politikai, gazdasági vagy társadalmi tekintetben, de – tekintettel szakmai oldalunkra – ezúttal leginkább a közlekedés terén szerzett benyomásaim megosztására szorítkoznék.
Amikor az embernek egy témával kapcsolatban megszámlálhatatlan gondolat zizeg a fejében, érdemes valamilyen rendszerbe foglalni azokat. Jómagam a közlekedési hatósági ügyekben megszokott ember-pálya-jármű trió bemutatását gondoltam megfelelő iránynak, de a sorrenden önkényesen változtatva, noha ez nem sokat jelent a lényeg szempontjából. Választhattam volna persze azt is, hogy a kellemes, illetve kellemetlen meglepetések köré csoportosítom a gondolataimat, de ez a fajta megközelítés már távolabb vitt volna weboldalunk témakörétől.

Az emberi tényezők a közlekedésbiztonságban

Írásom első részében – hatósági megközelítésben – a járművek összetételéről, és azok közlekedésbiztonságra gyakorolt hatásairól szóltam, ezúttal pedig az emberi tényezőket vettem górcső alá. Az első dolog egy vicc volt, ami eszembe jutott az amerikai sofőrök vezetési ismereteiről. Biztosan sokan ismerik, de bevezetésképpen azért elmondom: Egyszer meghívtak egy magyar cigányprímást David Ojsztrah, a XX. század egyik legnagyobb hegedűművészének koncertjére. Az est végén egy újságíró megkérdezte a cigányprímást, hogy tetszett neki a hegedűvirtuóz előadása. Mire ő a következőt válaszolta: „Hát, jó volt, tényleg szépen játszott, de az asztalnál meghalna!”
Hát, – legalábbis egyfelől – ilyenek az amerikai sofőrök is. Azt már az előző részben tisztáztuk, hogy az USA-ban használt autók átlagteljesítménye első pillantásra is meghaladja a 250 lóerőt, aminek egyenes következménye lehet a gyorshajtás, illetve az abból származó halálos balesetek tömkelege. Ez azonban csak a látszat, a valóság egészen más képet mutat. Egy korábbi cikkemben már írtam arról, hogy mennyivel nyugodtabb és biztonságosabb lenne a közlekedésünk, ha megtanulnánk „amerikaiul” vezetni. Ez konkrétan annyit jelent, hogy senkiben nincs semmiféle bizonyítási kényszer, senki nem akar a másiknál erősebbnek, gyorsabbnak látszani, hiszen nincs is értelme. Ebből következik, hogy minden körülmények között betartják az előírt, amúgy az indokoltnál kicsit alacsonyabb sebességhatárokat, függetlenül attól, hogy egy 500 lóerős autócsodában vagy egy Toyota Priusban ülnek. Az általuk használt batárok inkább a kényelmet szolgálják, mint a sebességet. Kényelmesen és udvariasan, az irányjelzőket használva kerülgetik egymást a soksávos autópályákon, ami voltaképpen nem nagy tudomány. Ezért is jutott eszembe a bevezetőben idézett vicc, hiszen – noha ez az automataváltós autókkal, széles utakon történő vezetés nagyon megy nekik – vajon mi lenne velük Európában, mi több, Magyarországon, ahol egészen más a közlekedési kultúra, a szabályrendszer. A cigányprímáshoz hasonlóan én is félek, hogy „az asztalnál meghalnának.” Nekik azonban nem kell szűk utakon vezetniük, a szükségesnél kisebbre festett parkolókba beállniuk, mindenféle szabályt ügyeskedéssel áthágniuk. Egészen elképesztő kívülről látni egy 2X6 sávos út lassú folyóként hömpölygő forgalmát, amikor azonban az ember benne van, már közel sem tűnik veszélyesnek, pedig hírből sem ismerik a jobbra tartási kötelezettséget. Itt mindenki ott megy, ahol akar. Kamionnal legbelül, Porsche Carrerával a legkülsőn, aztán, ha megunták, beljebb húzódnak. Senki nem dudál, villog le, nem anyáz, nem mutogat. Magyar sofőr számára kifejezetten idegesítő, hogy nincs egy sáv, ahol igazán száguldani lehetne. Voltaképpen két szabály van, az egyik a sebességkorlátozás, a másik pedig megér némi kitérőt. Sok helyütt ugyanis a legbelső sávot azok számára jelölik ki, akik ketten vagy annál többen utaznak az autóban. Ezzel szeretnének akadálymentesebb közlekedést biztosítani azoknak, akik – szemben a többséggel – nem egyedül ülnek az autóban. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a szabályt is betartják, még akkor is, ha nincs a közelben rendőr.
A sebességhatárok tisztelete, az irányjelző használata mellett valószínűleg ez a kívülről kuszának tűnő forgalom az oka annak, hogy a beláthatatlanul hosszú, tömött sorokban haladó autók mégsem keverednek balesetbe. Itt ugyanis egy pillanatra sincs helye a figyelemkihagyásnak, ha az ember haladni is szeretne. Egészen rövid útszakaszokon is hajthatunk hol a legbelső, hol a legkülső sávon, vagy akár a középsők valamelyikén. Ehhez pedig figyelni kell. Ezt a mifelénk szlalomozásnak nevezett technikát az amerikaiak nem veszik rossznéven, még akkor sem, ha időnként előfordul, hogy hat sávon azonos sebességgel mennek az autók, tehát megelőzésükre egy kicsit várni kell.
Más a helyzet az olyan 2×1 sávos utakon, mint amilyen például a San Francisco-t San Diego-val összekötő, óceánparti 1-es út, amelyet méltán a világ egyik legszebb útvonalaként tartanak számon vagy a Yosemite Nemzeti Park belső útjai. Ezeken az utakon előzésre nagyon kevés hely van, ráadásul itt már előkerül „az asztalnál meghalna” kérdése, hiszen ezeken a helyeken már tényleg sokat számít a vezetésbeli tudás. Hogy az ilyen hiányosságokon segítsenek a hatóságok, olyan szakaszokon is dupla záróvonalat találunk, ahol egy magyar nyugdíjas úrvezető egy ezres Suzukival is gondolkodás nélkül előzésbe fogna. Ahol pedig kanyarodik az út, olyan sebességkorlátozó kiegészítő táblákat helyeznek el, amelyek betartása tényleg garantálja a balesetmentes közlekedést. Többször is kipróbáltam: a táblán feltüntetett sebesség kétszeresével is simán követtem az útpályát úgy, hogy még a feleségemtől sem kaptam meg a szokásos „hova rohansz” beszólást. A 2×1 sávos utak forgalmát viszonylag gyakori kiállók könnyítik meg, amelyek nemcsak arra szolgálnak, hogy a turisták fényképeket készíthessenek a lenyűgöző tájakról, hanem arra is, hogy a lassabb járművek – jellemzően lakóautók – szabad utat engedhessenek a mögöttes forgalomnak. Erre egyébként táblák is figyelmeztetik a lassabb járművek vezetőit, akik ezt – nem fogják elhinni – be is tartják.
De ha már elhagytuk az autópályákat, beszéljünk egy kicsit a városi közlekedésről. Magyar mentalitásommal egyszerűen azt mondhatnám erre, hogy idegesítő. A lámpák sok helyen mutatják, hogy mennyi idő van még hátra a pirosból, ennek ellenére csigalassúsággal indul el a sor, még akkor is, ha olyan autók állnak legelöl, amelyek a gyári adatok szerint 3,5 másodpercen belül vannak 100-on. És senki nem dudál, senki nem ideges, legfeljebb kikerülik azokat, akik bealudtak. Amúgy a lakott településeken belül sincs jobbra tartási kötelezettség, ebből következően ott is kerülgetni kell egymást, ha valakinek mégis sürgősebb dolga van. A közlekedési jelzőtáblákról majd az utak kapcsán szólnék, két dolog azonban mégis inkább e témakörhöz kapcsolódik. Az egyik az az általános szabály, miszerint jobbra kisívben piros lámpánál is be lehet (kell) kanyarodni, ha a keresztirányú forgalom ezt lehetővé teszi. Csak akkor tesznek ki nagy ritkán erre vonatkozó tiltó táblát, ha annak valamilyen nyomós forgalomszabályozási oka van. Szerintem ez nagyon jó, nálunk is megfontolandó megoldás, hiszen gyorsítja a forgalmat, és kulturáltan élve a lehetőséggel nem okoz balesetveszélyt. Én egy helyen találkoztam ilyen megengedő táblával, a Thököly út és a Róna utca kereszteződésében, és úgy tudom, jól működik a rendszer.
A másik forgalmi helyzet megítélése már nem ilyen egyértelmű, őszintén szólva el is telt pár nap, amire nagyjából megszoktam. Az egyenrangú útkereszteződésekben való áthaladás ugyanis teljesen más felfogás szerint történik, mint Európában. Hogy ez jó-e vagy rossz-e, azon lehet vitatkozni, jómagam úgy gondolom, hogy inkább jó. A helyzet ugyanis a következő: az egyenrangú útkereszteződésekben minden irányból STOP tábla fogadja az érkezőket. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy minden sarkon, mindenkinek meg kell állnia. (Meg is állnak!) Mivel az USA-ban nem létezik jobbkéz szabály, nem a jobbról érkezőnek van elsőbbsége, hanem az érkezés időpontja dönt az áthaladás elsőbbségéről. Ez akkor is így van, ha a szembejövő nagyívben szeretne kanyarodni. A könnyebb érthetőség kedvéért vegyük a legbonyolultabb példát! Egyszerre, azaz minimális időeltéréssel négy autó érkezik a kereszteződésbe. Villámgyorsan fel kell mérni az érkezési sorrendeket, és ennek alapján dönteni az áthaladás sorrendjéről, amelyben nem élvez elsőbbséget az egyenesen irányban tovább haladni szándékozó. Ha tehát az elsőként érkező nagyívben kanyarodni szeretne, elsőbbséget élvez mindenkivel szemben. Talán mondanom sem kell, hogy az első napokban mennyire kellett figyelnem arra, hogy a tizedmásodpercekkel előbb balról érkezőnek elsőbbséget adjak, hiszen rutinból – elsőre – csak jobbra néztem be az utcába. Persze nem mindig könnyű eldönteni, hogy ki, mikor érkezett a kereszteződésbe. Ilyenkor az egyébként is udvarias amerikaiak szabályosan könyörögnek egymásnak, hogy induljon el az, akit ők elsőnek láttak. De mivel mindenki álló helyzetből indul, a balesetek gyakorlatilag kizártak, szemben a mi jobbkéz szabályunkkal, amihez azért kell némi jóhiszeműség, ha hosszú, harmonikus nyugdíjaskort szeretnénk megélni.
Azt persze egy percig sem állítom, hogy egy magyar autós számára nem idegesítő ez a látszólagos tesze-toszaság, de hogy balesetmegelőzés szempontjából megfontolandó, az biztos.
Az amerikai közlekedési kultúrában egyébként nem kérdés az úgynevezett zipzár szabály betartása sem, olyan természetes ez, hogy sem kézjelzéssel, sem a vészvillogó használatával nem köszönik meg. Ez legjobban a parkolóházakból való kihajtásoknál figyelhető meg. Visszatérve a bevezetőben említett viccre, lehet, hogy az amerikai sofőrök „az asztalnál meghalnának”, lehet, hogy nem a járművezetés David Ojsztrahjai, de kiszámíthatók, szabálytisztelők és udvariasak. E három jellemzővel pedig körül is írható a közlekedés biztonsága.
Ha egy-két mondatban kellene összefoglalnom az amerikai közúti közlekedés emberi tényezőit, azt mondhatom, hogy a nyugalom a sofőrök legfőbb jellemzője. A szabályokat pedig minden körülmények között betartják, mert úgy gondolják, azokat értük és nem ellenük hozták. Igazából a rendőröktől sem kell tartaniuk, mert azok is értük dolgoznak. Velük szemben és egymással szemben is bizalom van, amire nálunk is szükség lenne.

S.G.